Napról napra...

Folyt. köv.

Avagy az elmúlt időszakom további történései…

 

Már hirtelen nem is emlékszem hol hagytam abba… Hmm, de talán ott, hogy szerelmesnek éreztem magam.  Meglepő módon az is voltam. Kapcsolatok terén soha nem álltam hegységnyi magaslatokon. Persze értem én, és tudom én, hogy még csak 24 vagyok, nem beszélhetek igazán nagy dolgokról és jogos is. Még nem éltem annyit, hogy hatalmas tapasztalataim legyenek. De talán a kapcsolataim kudarcára magyarázatként szolgál az, hogy anyám kétszer vált el. Másodjára apámtól, aki elhagyta őt egy másik nőért. Aztán anyu pár évvel később megpróbált normális kapcsolatot teremteni, de sose ment neki. Alig tartottak pár hónapig. És nem is ez volt a legnagyobb gondja… De ezt talán inkább mégse most részletezzük. A lényeg, hogy lehet ez is befolyásolt abban, hogy a tökéletest keressem. De olyan nem létezik így érthető, hogy nem találtam meg. Tehát hosszas keresgélés után úgy döntöttem, jó nekem a félig tökély is. Maradtam B mellett. 

Történetemben jelenleg 2010 tavaszán/kora nyarán járunk. Mikor B-vel megismerkedtem, kolis voltam. Haza csak hetente jártam, de a kapcsolatomnak köszönhetően inkább már kéthetente. Nevelőszüleim (mert hogy ők neveltek, hosszú történet, talán majd egyszer ezt is elmesélem :)) nem igazán díjjazták a dolgot, hiszen ‘egy rendes lánynak  otthon van a helye’. Csakhogy én sose voltam az ő szemükben rendes lány. 12 évesen kerültem hozzájuk, és addigra már láttam elég sok mindent, amit egy olyan korú gyereknek sosem kéne megtapasztalnia. De én megmenekültem ettől. Sok másik gyerekkel ellentétben. És ezt a menekülést a nevelőszülőknek köszönhettem. Így hát hálából igyekeztem a leginkább megfelelni nekik. Arra, hogy ez nem fog menni, már 14 évesen rájöttem. Akkor lettem először kolis. Ezért amikor otthon voltam, jó kislány voltam. A koliban meg kiéltem magam. 10 év alatt belémoltódott az, hogy a másik szemébe sose mondj meg semmit, mert az nem dívik. Mindent a másik háta mögött. Én is így kaptam a panaszokat. A szemebe sose. Csak a hátam mögött. Így aztán mikor belecsöppentem B családjába csak lestem, mint pocok a lisztben. Az anyukája kerek perec elmondta B-nek, vagy a húgának vagy az apjának vagy akármég nekem is, ha valami nem tetszett neki. Sosem (!) hallottam vissza semmit, semmi jel nem utalt arra, hogy bármi rosszat is mondtak volna rólam ha nem voltam ott. És ez engem is kezdett megváltoztatni. Kezdtem máshogy látni a világot. Sose tetszett az, amit nevelőszüleim csináltak, de ebben éltem, ezt láttam, ehhez szoktam hozzá. Próbáltam én változtatni, de ez elég nehéz, ha hétvégéről hétvégére és nyárról nyárra ebben él az ember. 21-22 éves koromra elég durván kezdtem hasonlítani rájuk. És utáltam ezt a tulajdonságom. Arról nem is beszélve, hogy minden barátomnál azt figyeltem, mikor néz rám ferdén és mikor hallok vissza valami rosszat magamról. 

B szüleinél is ez ment eleinte. Csak figyeltem, hallgatóztam, mikor mondják azt, hogy utálnak, (persze csak a hátam mögött, nem a szemembe), mikor fognak panaszkodni rám másoknak. De nem volt ilyen. Vártam és vártam és nem történt meg. Boldog voltam. Mármint velük. És nem, nem arról van szó, hogy a másik családom nem szerettem, mert nem igaz. Jó volt velük lakni. Az esetek többségében. Az esetek kevesebbjében meg elviselhetetlen. Voltak olyan hetek, hónapok mikor azon agyaltam, hogy mondjam meg nekik, hogy el akarok költözni. Végül sosem tettem meg. Pedig 22 éves koromra már rohadtul utáltam, hogy nem járhattam el bulizni, nem vihettem úgy haza pasit, hogy ő nálunk aludjon, nem mehettem úgy pasihoz hogy egyszer-egyszer (nem állandóan!) náluk aludjak. Nem dönthettem el, hogy mikor akarok a koliból hazamenni, mert ha nem mentem haza egy hétvégén, akkor bár nem szóltak semmit, csúnyán néztek és tudtam hogy meg a susmus mögöttem. Hát meguntam. És inkább nem foglalkoztam vele. Kizártam ezt a részt. Legalábbis igyekeztem.

Aztán véget ért a koli. Ki kellett költöznöm. Tudtam, hogy ha kiköltözöm, akkor 100-120 km-re leszek B-től, és csak úgy találkozhatunk, hogy lemegyek reggel hozzájuk (vagy ő jön le) és estére hazamegyek. Ami elég nehezen volt megoldható, mert három műszakos rendben dolgozott. És folyamatosan, tehát nem volt szabad hétvégéje, csak ha úgy esett a pihenőnapja. Ami kéthavonta egyszer volt. Így hát leültem nevelőszüleimmel megbeszélni a dolgot. Csak egy hónapban két hétvégét tölthessek náluk lent. Nem. Akkor csak egyet. Nem. Akkor ő aludhasson itt egyszer-kétszer egy hónapban, hogy könnyebb legyen. Nem. Nem és nem. Semmi kompromisszumkészség. Persze értem én, hogy ütközik az elvekkel, meg minden, de könyörgöm, ez nem sok idő. Vagy igen? Kedves olvasó tényleg sokat kértem volna?

Én nem így gondoltam akkor. Ezért megmondtam: költözöm. Ez lehet, hogy drasztikus lépésnek hangzik, de nem bírtam tovább. Ott voltam 22 évesen. Rám erőltették a főiskolát, hogy diploma kell, holott én már dolgozni akartam (Van másik szakmám is…). Nem mehettem el úgy otthonról, hogy ne mondtam volna meg hova megyek és kivel. Haza kellett érnem 10re. A házi munka nagy részét én csináltam, holott nem én voltam az egyetlen ‘gyerek’ otthon. Arról meg nem is beszélve, hogy én csak hétvégente jártam haza, és akkor is házi munkát végeztem otthon időm nagy részében. Amikor közöltem, hogy költözöm, nagyon mérgesek lettek. Jogos volt, mert hálátlan szemétláda voltam, hogy így köszöntem meg azt, hogy magukhoz vettek és neveltek. De nekem mennem kellett. Nem bírtam. Így hát hallgattam a panaszokat, a vitát, a szívszaggató szavakat. És nem volt akkor hova menekülnöm előlük. Csak másnap pakoltam össze a nagy részét a holmimnak és vittem ki bátyámékhoz, akik a másik városban éltek. Ez ment két három napon át. Hazajártam a cuccaimért, apránként elhozva mindent. Aztán mikor bátyámmal az utolsó csomagért mentünk, megkaptam a szívdöfést is. Mert én elhagyom a családom egy pasi miatt, aki csak egy senki, hiszen még egy diplomája sincs! Nem is értem hogy képzeltem, hogy egy diploma nélküli pasival akarok élni….. És jött a többi. Úgysem fogok lediplomázni én sem. Nem fog érni az életem egy fabatkát sem. Úgyis elhagyom majd B-t egy két hónap múlva és akkor könyörögni fogok, hogy visszamehessek. 

Nem mertem megmondani, hogy ez nem csak egy pasi miatt van. Nem azért mert szemétnek éreztem magam. Hanem azért mert a legtöbb rosszról a nevelőanyám tehetett. A nevelőapám rengeteg dologról nem is tudott. És nem akartam beárulni nevelőanyám. Így inkább hallgattam. Tűrtem, aztán pedig távoztam.

A nyarat bátyáméknál töltöttem, de gyakran találkoztam B-vel is. Szeptemberben már nem a koliba költöztem vissza, hanem B-hez és a családjához. Hónapok kellettek ahhoz, hogy ne hallgatózzak kétségbeesetten, hogy mikor mondanak rosszat rólam a hátam mögött. Az nem esett rosszul, ha a szemembe mondták. Az ellen tud védekezni az ember. Vagy elismerni. De a susmogás ellen nem tehet…

Nem történt ilyen. Anyósom nagyon korrekt ember és apósom is. B-vel is mindent megbeszéltünk, ha gondunk volt. Vele kicsit nehezebben ment, mert sokszor behúzódott a csigaházába, de nem adtam fel. 2011 februárjában külön albérletbe költöztünk. Megtanultam főzni, ami meglepően könnyen ment, szerencsére. 🙂 A házi munkában már óriási tapasztalatom volt, így nem féltem tőle, hogy nekem kell a háztartást vezetnem. 

Hála a jó Istennek a mai napig együtt vagyunk, immár két éve és három hónapja. Még mindig külön élünk. Tervezünk, szövögetjük a jövőt, a további közös életünket. Megvolt az eljegyzésünk, aztán majd meglátjuk, mi lesz az esküvővel. 🙂 Azt, hogy elköltöztem otthonról, egyetlen pillanatig sem bántam meg. Sokkal kiegyensúlyozottabb lettem, jobban megbízom az emberekben. A családból csak ‘húgommal’ beszélek, senki mással. De helyettük kaptam egy új családot. Anyósom olyan, mintha a második anyám lenne. Ha jót teszek megdícsér. Ha rosszat, megfedd. Apósom… hát ő meg olyan amilyen… Tőle kicsit félek még mindig, elég morgós típus. 😀  De szeretem őket. 

Egyben igaza volt nevelőanyámnak. A sulit nem sikerült tavaly befejeznem, de csak a szakdolgozattal csúsztam el. És már azon is dolgozom, hogy meglegyen. Remélem idén sikerül és akkor elmondhatom, hogy igenis meg tudok állni a saját lábamon is. Illetve lábunkon. Közösen. B-vel. 🙂 

Megérkeztem…

Ezernyi dolog történt velem az elmúlt másfél-két évben. Kezdeném rögtön az elején.

Három napra rá, hogy az utolsó – életemről szóló – bejegyzést írtam, Zizi elrángatott bulizni. Azért emlékszem ilyen pontosan az eseményekre, mert elég meghatározó volt a mostani életemre nézve is. Nem sokkal azelőtt (pár hét) megismerkedtem egy másik barátnőm, Fru, gyerekkori barátjával és baráti társaságával. B (nevezzük így a kedves fiatalembert) már akkor szemet vetett rám, de abban az időben még barátnője volt. Aztán mikor Zizivel elmentünk bulizni, B is ott volt. Előtte már váltottunk pár szót msnen, (jelzem, nekem totál nem volt esetem a pasi…) akkor már célozgatott rá, hogy többet szeretne tőlem, mint barátság. Természetesen addigra már egyedülálló volt. 

Szóval a bizonyos december 15-i buli… Elmentünk, Zizi, Kate, Fru, meg még pár közeli barát és persze B is jött. Nem számítottam aznap semmire, nem akartam pasit felszedni, nem akartam kelletni magam,  nem akartam én semmit, így hát kissé betintáztam. Naná, hogy így rányomultam B-re, aki persze cseppet sem bánta a dolgot. Említettem már, mennyire nem szeretem a diszkós párkapcsolatokat? Félig becsiccsentve ismered meg a ‘leendő párod’, és másnap reggel lehet, hogy arra ébredsz, hogy Úristen-mit-tettem?! 

Hiába ismertem a srácot, én is valami hasonlót éreztem másnap reggel. Kate meg Fru természetesen magukból kikelve lelkendeztek, hogy de jó de jó, minket már rég össze akartak hozni. Valahogy nem értették, hogy miért nézek olyan csúnyán rájuk, másnapos szemeimmel… Nem arról van szó, hogy B rossz pasi volt. Csak tudjátok, kb. három-négy hónappal előtte hagyott el a nagy Ő, akiért oda meg vissza voltam, és bár nem éreztem, hogy nagyon megviselt volna a dolog, hiszen már eleve halálra volt ítélve az a kapcsolat, mégsem terveztem egy újba belebonyolódni. De mégis megtörtént. 

Aztán eltelt egy-másfél hónap, és jött a szokásos. Nekem ez nem kell, én nem szeretem, nem maradok vele, elhagyom, stb. Valami kis apróságon jól össze is vesztünk, természetesen msnen, hát hol máshol, ott könnyű nagy szavakkal párbajozni. Csakhogy B-nek nagyon makacs természete van. Miután közöltem vele, hogy én nem szeretem, ha engem a pasik tutujgatnak, meg ajnároznak állandóan (persze mértékkel jöhet, de az állandó csöpögés néha csúszóssá teszi az embert, aki képes kisiklani a kapcsolatból emiatt), bekeményített. Mert ha én ezt akarom? Na akkor megkapom.

Hát meg is kaptam. Onnantól fogva nem akartam elhagyni. Azért dolgoztam, hogy figyeljen rám, hogy elbűvöljem. Ilyen még nem történt velem. Éreztem, hogy kedvel, meg hogy odavan értem, de csak úgy hűvösen tudatta velem. Én meg azért güriztem, hogy kicsikarjak belőle érzelmeket. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy lány létemre a vadászösztönöm nem pihent. Azt hiszem ez tartotta életben a kapcsolatunkat.

Aztán jött a február. A Valentin-nap. Sose voltam ez a nagy ‘szerelmesek-napja-ijáijáó-boldogság-és-happy-end’ ember, de B rávett, hogy töltsünk együtt egy hétvégét Gyulán. Hahh! mondtam én. Persze, mert engem olyan könnyen elengednek majd… Aztán csak kirimánkodtam a dolgot, és mentünk. Ő, én, egy munkatárs és az ő bnője. A hétvége jó volt a kaki időjárás ellenére. Amikor megérkeztünk az ágyunk tele volt hintve rózsaszirommal, pezsgő várt minket és a szállás is nagyon hangulatos volt. Nem írnám le a nyálas részeket, de a lényeg, hogy nagyon jól éreztem magam vele. Nem gondoltam volna, még annak ellenére sem, hogy harcoltam a figyelméért. Amit amúgy megkaptam, csak nem a szokott hévvel. Ez a hétvége végképp megerősített abban a szándékomban, hogy mellette maradok, aztán majd meglátjuk mi lesz…. 

 

A történet folytatását legközelebbre hagyom, egyrészt nem szeretnék túúúl hosszú bejegyzést, másrészt jól jönne egy kis szakdolgozás is… Így hát nemsokára jelentkezem 🙂  

Egy kis szösszenet

Mark Twain 

Ádám naplója (részlet) 

“Első rész 

Amikor felébredtem, már nem voltam egyedül. Egy új teremtmény bukkant fel mellettem – a hosszú hajú!

VASÁRNAP

Amíg eszméletlen voltam, alighanem furcsa dolgok történtek velem, mert észrevettem, hogy bal mellemen valami forradás van. Egyáltalában nem fáj. De már pusztán az a körülmény, hogy az új teremtmény első bemutatkozása nem járt baj nélkül – nem sok jóval biztat a jövőt illetően.

HÉTFŐ

Ez a hosszú hajú teremtmény mindenütt az utamban van, mindig vár rám, vagy szalad utánam. Ezt nem nagyon szeretem. Úgy volna jó, ha ott maradna a többi állattal együtt.

Ma borús idő van. Keleti szél süvít. Valószínűleg esőt kapunk… Kapunk? Miért beszélek többes számban? Mi kapunk? Mi az, hogy mi? Hol ragadt rám ez a többes szám? Most jut eszembe, hogy az új teremtmény szokott így beszélni.

KEDD

Az új teremtmény folyton beszél. Főként azzal foglalkozik, hogy a dolgoknak nevet adjon. A nagy vízesést – amit úgy szeretek – elnevezte Niagarának. Nem értem, miért. Azt állítja, hogy ez a zuhatag pontosan olyan, mint egy Niagara, tehát nem is lehet más nevet adni neki. Mondhatom, gyenge indok.

Jómagam már semmit sem nevezhetek el. Az új teremtmény maga ad nevet mindennek, ami az útjába kerül, mielőtt én még szóhoz jutnék. Megokolása mindig ugyanaz: pontosan olyan! Itt van például egy új madár, a Dodó. Azt mondja, csak rá kell nézni, mindjárt tudhatjuk, hogy Dodó, mert pontosan olyan, mint egy Dodó. A név rajta is fog ragadni. Mégis fárasztó és hiábavaló lenne, ha ezeken a dolgokon bosszankodnék, pedig mit jelent az, hogy pontosan olyan, mint egy Dodó? Én talán olyan vagyok, mint egy Adó? Azért is Ádám lesz a nevem, a madarat pedig Drontónak fogom hívni, és kész…

SZERDA

Az eső ellen kalibát építettem, de nem tudom békességben, egyedül használni. Az új teremtmény egyszerűen betolakodott. Amikor megpróbáltam, hogy kiszorítsam, arca, amelyet a keze fejével dörzsölgetett, nedves lett, és olyan hangokat adott, mint némely állatka, amikor bajban van.

Csak ne beszélne annyit. Szakadatlanul fecseg. Mindez talán úgy hangzik, mintha mindenáron akadékoskodnék vagy ócsárolni akarnám ezt a szegény teremtést. Eszembe sincs! Csakhogy eddig még nem hallottam emberi beszédet, ezért bántja a fülemet minden új és szokatlan hang, amely álmodozó magányom ünnepélyes csendjét zavarja. Az új hang túl közel is van hozzám, szorosan a vállam mögött vagy a fülem mellett, előbb az egyik, aztán a másik oldalon. Eddig inkább olyan hangokat szoktam meg, amelyek távolabbról jönnek.

PÉNTEK

A dolgok elnevezése vígan folyik tovább, nem tehetek ellene semmit. Közben az új teremtmény olyan logikát árul el, amely ellentmond az enyémnek – tehát nem is lehet helyes.

Nagyon jó nevet találtam ki erre a tájra. Szép és dallamos hangzású név: Édenkert. Titokban ezt a nevet tovább is használtam magamban, bár az új teremtmény kijelentette, hogy itt minden – az erdő, a szikla és az egész természet – nem annyira kerthez hasonlít, inkább olyan, mint egy park. Ezért aztán – anélkül hogy jóváhagyásomat kikérte volna – új nevet adott a tájnak: Niagara-park. Én ezt erőszakosnak és önkényesnek tartom. Táblát is állított fel:

A GYEPRE LÉPNI TILOS!

Ez csak ellenem irányulhat! 

SZOMBAT

Az új teremtmény túl sok gyümölcsöt eszik. És ami a legaggasztóbb: főleg az almát kívánja meg, különösen, amióta hallotta, hogy némelyik alma fogyasztása tilos. Úgy látszik, különösen szereti a veszélyes dolgokat, bár azt állítja, a sok gyümölcsöt csak a karcsúsága kedvéért falja. Jellemző a logikájára, hogy a karcsúság kedvéért kockára tenné még a Paradicsomot is.

VASÁRNAP

Ma rajtakaptam az új teremtményt, amint éppen göröngyökkel dobálta a tiltott fán csüggő almákat.

HÉTFŐ

Az új teremtmény kijelentette, hogy az ő neve Éva. Bánom is én! Azt mondja, Évát kiáltsak, ha hívni akarom. Értésére adtam, hogy akkor az új név teljesen fölösleges. A „fölösleges” szó szemmel láthatóan imponált neki, és megnövelte tekintélyemet a szemében. Ez a szó csakugyan hatásos és hasznos – ezentúl gyakran fogom használni.

Azt mondja az új teremtmény, hogy különbözik az állatoktól és tőlem is. Nem egészen pontosan olyan, mint én – éppen ezért Éva. Ez azonban meglehetősen kétes dolog – de nekem egyébként is teljesen mindegy. Miattam lehet, ami akar, csak ne akaszkodjék a nyakamba, és ne akarjon mindig társalogni! 

…

KEDD

Azt meséli, hogy őt az én testem egyik bordájából alkották. Ezzel a mesével az a célja, hogy létezésének és egyéniségének a felelősségét reám hárítsa. Én nem érzem ugyan a bordám hiányát, viszont oldalamon ott van a sebhely, és ez gondolkodóba ejt. Annyi bizonyos, hogy minden részlet, amely Éva származására és múltjára vonatkozik, meglehetősen zavaros. Már ez maga is igen jellemző rá.

SZOMBAT

Tegnap beleesett a tóba, amikor nézegette magát benne. Mindig ezt teszi, ha idegen állatok nem figyelik.

Majdnem megfulladt, és utána elmesélte nekem, hogy ez igen rossz érzés. Szívből sajnál minden teremtményt, amely a vízben kénytelen élni. Ezeket ő „halaknak” nevezi. Tudniillik a világért sem akarja abbahagyni azt az undok szokását, hogy a dolgokra neveket akasszon. Minden erőlködése persze teljesen kárba veszett, hiszen hiába hívja nevükön a dolgokat, akkor sem jönnek. Ebből a tényből azonban szánalmas logikájával nem tudja levonni a tanulságot. Teljesen mindegy neki, hallgatnak-e a dolgok a nevükre vagy sem – csak hívja őket továbbra is fáradhatatlanul.

Tegnap este egy csomó halat fogott ki a vízből, és az ágyamba rakta őket, hogy felmelegedjenek. Sokáig figyeltem az állatokat, és egyáltalán nem vettem észre, hogy most jobban éreznék magukat, mint azelőtt. Csak sokkal nyugodtabbak lettek. Ha besötétedik, kidobom őket az ajtó elé. Nem akarok többé velük aludni, mert olyan hidegen nedvesek és kellemetlenül sikamlósak. Senkinek sem lehet kedve ezek közt aludni, különösen, ha az ember ilyen ruhátlan.

VASÁRNAP

Szerencsésen kibírtam valahogy.

KEDD

Most meg egy kígyóval barátkozott össze! A többi állat igen örül ennek, mert eddig velük foglalkozott, és sohasem hagyta őket békében. Én magam is örülök, mert a kígyó tud beszélni. Így én egy kis nyugsághoz jutok.

PÉNTEK

A hosszú hajú furcsa dolgot mesél nekem. Állítólag a kígyó biztatja, egyen a tiltott fa gyümölcséből, mert akkor nagy és felemelő tapasztalatokhoz juthat. Megmagyaráztam neki, hogy ennek egészen más következménye is lehet. Mert eljönne erre a világra a „halál”. Ezzel sajnos nagy hibát követtem el, mert csak bogarat tettem a fülibe. Szeretné megmenteni a beteg ölyvét és friss húst adni a bánatosan sompolygó oroszlánoknak és tigriseknek. Azt tanácsoltam, hogy kerülje a tiltott fát, eszébe ne jusson hozzányúlni. Erre azt felelte, hogy semmi közöm hozzá. Utóvégre nem vagyok az ura és parancsolója. Nyilván ezzel akart viszonyunk rendezésére késztetni. Én azonban úgy tettem, mintha a parancsolásra vonatkozó megjegyzést nem is hallottam volna. “

 

Na mára, vagyis ma éjszakára ennyi, elteszem magam holnapra… aztán igyekszem elmesélni mi történt velem az elmúlt időszakban… 🙂 Jó éjt mindenkinek ^^

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!