Avagy az elmúlt időszakom további történései…
Már hirtelen nem is emlékszem hol hagytam abba… Hmm, de talán ott, hogy szerelmesnek éreztem magam. Meglepő módon az is voltam. Kapcsolatok terén soha nem álltam hegységnyi magaslatokon. Persze értem én, és tudom én, hogy még csak 24 vagyok, nem beszélhetek igazán nagy dolgokról és jogos is. Még nem éltem annyit, hogy hatalmas tapasztalataim legyenek. De talán a kapcsolataim kudarcára magyarázatként szolgál az, hogy anyám kétszer vált el. Másodjára apámtól, aki elhagyta őt egy másik nőért. Aztán anyu pár évvel később megpróbált normális kapcsolatot teremteni, de sose ment neki. Alig tartottak pár hónapig. És nem is ez volt a legnagyobb gondja… De ezt talán inkább mégse most részletezzük. A lényeg, hogy lehet ez is befolyásolt abban, hogy a tökéletest keressem. De olyan nem létezik így érthető, hogy nem találtam meg. Tehát hosszas keresgélés után úgy döntöttem, jó nekem a félig tökély is. Maradtam B mellett.
Történetemben jelenleg 2010 tavaszán/kora nyarán járunk. Mikor B-vel megismerkedtem, kolis voltam. Haza csak hetente jártam, de a kapcsolatomnak köszönhetően inkább már kéthetente. Nevelőszüleim (mert hogy ők neveltek, hosszú történet, talán majd egyszer ezt is elmesélem :)) nem igazán díjjazták a dolgot, hiszen ‘egy rendes lánynak otthon van a helye’. Csakhogy én sose voltam az ő szemükben rendes lány. 12 évesen kerültem hozzájuk, és addigra már láttam elég sok mindent, amit egy olyan korú gyereknek sosem kéne megtapasztalnia. De én megmenekültem ettől. Sok másik gyerekkel ellentétben. És ezt a menekülést a nevelőszülőknek köszönhettem. Így hát hálából igyekeztem a leginkább megfelelni nekik. Arra, hogy ez nem fog menni, már 14 évesen rájöttem. Akkor lettem először kolis. Ezért amikor otthon voltam, jó kislány voltam. A koliban meg kiéltem magam. 10 év alatt belémoltódott az, hogy a másik szemébe sose mondj meg semmit, mert az nem dívik. Mindent a másik háta mögött. Én is így kaptam a panaszokat. A szemebe sose. Csak a hátam mögött. Így aztán mikor belecsöppentem B családjába csak lestem, mint pocok a lisztben. Az anyukája kerek perec elmondta B-nek, vagy a húgának vagy az apjának vagy akármég nekem is, ha valami nem tetszett neki. Sosem (!) hallottam vissza semmit, semmi jel nem utalt arra, hogy bármi rosszat is mondtak volna rólam ha nem voltam ott. És ez engem is kezdett megváltoztatni. Kezdtem máshogy látni a világot. Sose tetszett az, amit nevelőszüleim csináltak, de ebben éltem, ezt láttam, ehhez szoktam hozzá. Próbáltam én változtatni, de ez elég nehéz, ha hétvégéről hétvégére és nyárról nyárra ebben él az ember. 21-22 éves koromra elég durván kezdtem hasonlítani rájuk. És utáltam ezt a tulajdonságom. Arról nem is beszélve, hogy minden barátomnál azt figyeltem, mikor néz rám ferdén és mikor hallok vissza valami rosszat magamról.
B szüleinél is ez ment eleinte. Csak figyeltem, hallgatóztam, mikor mondják azt, hogy utálnak, (persze csak a hátam mögött, nem a szemembe), mikor fognak panaszkodni rám másoknak. De nem volt ilyen. Vártam és vártam és nem történt meg. Boldog voltam. Mármint velük. És nem, nem arról van szó, hogy a másik családom nem szerettem, mert nem igaz. Jó volt velük lakni. Az esetek többségében. Az esetek kevesebbjében meg elviselhetetlen. Voltak olyan hetek, hónapok mikor azon agyaltam, hogy mondjam meg nekik, hogy el akarok költözni. Végül sosem tettem meg. Pedig 22 éves koromra már rohadtul utáltam, hogy nem járhattam el bulizni, nem vihettem úgy haza pasit, hogy ő nálunk aludjon, nem mehettem úgy pasihoz hogy egyszer-egyszer (nem állandóan!) náluk aludjak. Nem dönthettem el, hogy mikor akarok a koliból hazamenni, mert ha nem mentem haza egy hétvégén, akkor bár nem szóltak semmit, csúnyán néztek és tudtam hogy meg a susmus mögöttem. Hát meguntam. És inkább nem foglalkoztam vele. Kizártam ezt a részt. Legalábbis igyekeztem.
Aztán véget ért a koli. Ki kellett költöznöm. Tudtam, hogy ha kiköltözöm, akkor 100-120 km-re leszek B-től, és csak úgy találkozhatunk, hogy lemegyek reggel hozzájuk (vagy ő jön le) és estére hazamegyek. Ami elég nehezen volt megoldható, mert három műszakos rendben dolgozott. És folyamatosan, tehát nem volt szabad hétvégéje, csak ha úgy esett a pihenőnapja. Ami kéthavonta egyszer volt. Így hát leültem nevelőszüleimmel megbeszélni a dolgot. Csak egy hónapban két hétvégét tölthessek náluk lent. Nem. Akkor csak egyet. Nem. Akkor ő aludhasson itt egyszer-kétszer egy hónapban, hogy könnyebb legyen. Nem. Nem és nem. Semmi kompromisszumkészség. Persze értem én, hogy ütközik az elvekkel, meg minden, de könyörgöm, ez nem sok idő. Vagy igen? Kedves olvasó tényleg sokat kértem volna?
Én nem így gondoltam akkor. Ezért megmondtam: költözöm. Ez lehet, hogy drasztikus lépésnek hangzik, de nem bírtam tovább. Ott voltam 22 évesen. Rám erőltették a főiskolát, hogy diploma kell, holott én már dolgozni akartam (Van másik szakmám is…). Nem mehettem el úgy otthonról, hogy ne mondtam volna meg hova megyek és kivel. Haza kellett érnem 10re. A házi munka nagy részét én csináltam, holott nem én voltam az egyetlen ‘gyerek’ otthon. Arról meg nem is beszélve, hogy én csak hétvégente jártam haza, és akkor is házi munkát végeztem otthon időm nagy részében. Amikor közöltem, hogy költözöm, nagyon mérgesek lettek. Jogos volt, mert hálátlan szemétláda voltam, hogy így köszöntem meg azt, hogy magukhoz vettek és neveltek. De nekem mennem kellett. Nem bírtam. Így hát hallgattam a panaszokat, a vitát, a szívszaggató szavakat. És nem volt akkor hova menekülnöm előlük. Csak másnap pakoltam össze a nagy részét a holmimnak és vittem ki bátyámékhoz, akik a másik városban éltek. Ez ment két három napon át. Hazajártam a cuccaimért, apránként elhozva mindent. Aztán mikor bátyámmal az utolsó csomagért mentünk, megkaptam a szívdöfést is. Mert én elhagyom a családom egy pasi miatt, aki csak egy senki, hiszen még egy diplomája sincs! Nem is értem hogy képzeltem, hogy egy diploma nélküli pasival akarok élni….. És jött a többi. Úgysem fogok lediplomázni én sem. Nem fog érni az életem egy fabatkát sem. Úgyis elhagyom majd B-t egy két hónap múlva és akkor könyörögni fogok, hogy visszamehessek.
Nem mertem megmondani, hogy ez nem csak egy pasi miatt van. Nem azért mert szemétnek éreztem magam. Hanem azért mert a legtöbb rosszról a nevelőanyám tehetett. A nevelőapám rengeteg dologról nem is tudott. És nem akartam beárulni nevelőanyám. Így inkább hallgattam. Tűrtem, aztán pedig távoztam.
A nyarat bátyáméknál töltöttem, de gyakran találkoztam B-vel is. Szeptemberben már nem a koliba költöztem vissza, hanem B-hez és a családjához. Hónapok kellettek ahhoz, hogy ne hallgatózzak kétségbeesetten, hogy mikor mondanak rosszat rólam a hátam mögött. Az nem esett rosszul, ha a szemembe mondták. Az ellen tud védekezni az ember. Vagy elismerni. De a susmogás ellen nem tehet…
Nem történt ilyen. Anyósom nagyon korrekt ember és apósom is. B-vel is mindent megbeszéltünk, ha gondunk volt. Vele kicsit nehezebben ment, mert sokszor behúzódott a csigaházába, de nem adtam fel. 2011 februárjában külön albérletbe költöztünk. Megtanultam főzni, ami meglepően könnyen ment, szerencsére. 🙂 A házi munkában már óriási tapasztalatom volt, így nem féltem tőle, hogy nekem kell a háztartást vezetnem.
Hála a jó Istennek a mai napig együtt vagyunk, immár két éve és három hónapja. Még mindig külön élünk. Tervezünk, szövögetjük a jövőt, a további közös életünket. Megvolt az eljegyzésünk, aztán majd meglátjuk, mi lesz az esküvővel. 🙂 Azt, hogy elköltöztem otthonról, egyetlen pillanatig sem bántam meg. Sokkal kiegyensúlyozottabb lettem, jobban megbízom az emberekben. A családból csak ‘húgommal’ beszélek, senki mással. De helyettük kaptam egy új családot. Anyósom olyan, mintha a második anyám lenne. Ha jót teszek megdícsér. Ha rosszat, megfedd. Apósom… hát ő meg olyan amilyen… Tőle kicsit félek még mindig, elég morgós típus. 😀 De szeretem őket.
Egyben igaza volt nevelőanyámnak. A sulit nem sikerült tavaly befejeznem, de csak a szakdolgozattal csúsztam el. És már azon is dolgozom, hogy meglegyen. Remélem idén sikerül és akkor elmondhatom, hogy igenis meg tudok állni a saját lábamon is. Illetve lábunkon. Közösen. B-vel. 🙂
