Napról napra...

Megérkeztem…

Ezernyi dolog történt velem az elmúlt másfél-két évben. Kezdeném rögtön az elején.

Három napra rá, hogy az utolsó – életemről szóló – bejegyzést írtam, Zizi elrángatott bulizni. Azért emlékszem ilyen pontosan az eseményekre, mert elég meghatározó volt a mostani életemre nézve is. Nem sokkal azelőtt (pár hét) megismerkedtem egy másik barátnőm, Fru, gyerekkori barátjával és baráti társaságával. B (nevezzük így a kedves fiatalembert) már akkor szemet vetett rám, de abban az időben még barátnője volt. Aztán mikor Zizivel elmentünk bulizni, B is ott volt. Előtte már váltottunk pár szót msnen, (jelzem, nekem totál nem volt esetem a pasi…) akkor már célozgatott rá, hogy többet szeretne tőlem, mint barátság. Természetesen addigra már egyedülálló volt. 

Szóval a bizonyos december 15-i buli… Elmentünk, Zizi, Kate, Fru, meg még pár közeli barát és persze B is jött. Nem számítottam aznap semmire, nem akartam pasit felszedni, nem akartam kelletni magam,  nem akartam én semmit, így hát kissé betintáztam. Naná, hogy így rányomultam B-re, aki persze cseppet sem bánta a dolgot. Említettem már, mennyire nem szeretem a diszkós párkapcsolatokat? Félig becsiccsentve ismered meg a ‘leendő párod’, és másnap reggel lehet, hogy arra ébredsz, hogy Úristen-mit-tettem?! 

Hiába ismertem a srácot, én is valami hasonlót éreztem másnap reggel. Kate meg Fru természetesen magukból kikelve lelkendeztek, hogy de jó de jó, minket már rég össze akartak hozni. Valahogy nem értették, hogy miért nézek olyan csúnyán rájuk, másnapos szemeimmel… Nem arról van szó, hogy B rossz pasi volt. Csak tudjátok, kb. három-négy hónappal előtte hagyott el a nagy Ő, akiért oda meg vissza voltam, és bár nem éreztem, hogy nagyon megviselt volna a dolog, hiszen már eleve halálra volt ítélve az a kapcsolat, mégsem terveztem egy újba belebonyolódni. De mégis megtörtént. 

Aztán eltelt egy-másfél hónap, és jött a szokásos. Nekem ez nem kell, én nem szeretem, nem maradok vele, elhagyom, stb. Valami kis apróságon jól össze is vesztünk, természetesen msnen, hát hol máshol, ott könnyű nagy szavakkal párbajozni. Csakhogy B-nek nagyon makacs természete van. Miután közöltem vele, hogy én nem szeretem, ha engem a pasik tutujgatnak, meg ajnároznak állandóan (persze mértékkel jöhet, de az állandó csöpögés néha csúszóssá teszi az embert, aki képes kisiklani a kapcsolatból emiatt), bekeményített. Mert ha én ezt akarom? Na akkor megkapom.

Hát meg is kaptam. Onnantól fogva nem akartam elhagyni. Azért dolgoztam, hogy figyeljen rám, hogy elbűvöljem. Ilyen még nem történt velem. Éreztem, hogy kedvel, meg hogy odavan értem, de csak úgy hűvösen tudatta velem. Én meg azért güriztem, hogy kicsikarjak belőle érzelmeket. Szóval mondhatjuk úgy is, hogy lány létemre a vadászösztönöm nem pihent. Azt hiszem ez tartotta életben a kapcsolatunkat.

Aztán jött a február. A Valentin-nap. Sose voltam ez a nagy ‘szerelmesek-napja-ijáijáó-boldogság-és-happy-end’ ember, de B rávett, hogy töltsünk együtt egy hétvégét Gyulán. Hahh! mondtam én. Persze, mert engem olyan könnyen elengednek majd… Aztán csak kirimánkodtam a dolgot, és mentünk. Ő, én, egy munkatárs és az ő bnője. A hétvége jó volt a kaki időjárás ellenére. Amikor megérkeztünk az ágyunk tele volt hintve rózsaszirommal, pezsgő várt minket és a szállás is nagyon hangulatos volt. Nem írnám le a nyálas részeket, de a lényeg, hogy nagyon jól éreztem magam vele. Nem gondoltam volna, még annak ellenére sem, hogy harcoltam a figyelméért. Amit amúgy megkaptam, csak nem a szokott hévvel. Ez a hétvége végképp megerősített abban a szándékomban, hogy mellette maradok, aztán majd meglátjuk mi lesz…. 

 

A történet folytatását legközelebbre hagyom, egyrészt nem szeretnék túúúl hosszú bejegyzést, másrészt jól jönne egy kis szakdolgozás is… Így hát nemsokára jelentkezem 🙂  

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!